Az eddig tárgyalt mechanizmusok – a kölcsönösség különböző formái és a hálózati struktúrák – megmutatták, hogyan tud az együttműködés kialakulni és fennmaradni a viszonzás reményében vagy a közösség védelmében. De mi történik nagyobb, anonim csoportokban, ahol a hírnév kevésbé számít, és a jövőbeli találkozás esélye csekély? Ilyen helyzetekben virágzik a potyautasság (free-riding) problémája: a csábítás, hogy élvezzük a közös jó előnyeit anélkül, hogy hozzájárulnánk.
Hogyan küzdenek a társadalmak ez ellen a rendkívül bomlasztó erő ellen? Ernst Fehr és Simon Gächter svájci közgazdászok úttörő kísérletei adták meg a döbbenetes választ: hajlandóak vagyunk személyes áldozatot hozni azért, hogy megbüntessük az önzőket, még akkor is, ha ebből semmilyen közvetlen hasznunk nem származik.
A társasjáték, ami leleplezi az önzést: A közjavak játéka
Fehr és Gächter zsenialitása abban rejlett, hogy laboratóriumi körülmények között modellezték a potyautasság dilemmáját egy egyszerű játékkal, a Közjavak Játékával (Public Goods Game). A felállás a következő:
-
Négy, egymás számára ismeretlen játékos kap fejenként 20 pénzegységet.
-
Minden körben mindenki titokban dönthet, hogy a 20 egységből mennyit tesz be a „közös kasszába”.
-
A kör végén a közös kasszában lévő összeget a kísérletvezető megszorozza (pl. 1.6-tal), majd egyenlően szétosztja a négy játékos között, függetlenül attól, hogy ki mennyit tett be.
A logika egyértelmű: a csoport számára az a legjobb, ha mindenki mind a 20 egységet beteszi, mert így maximalizálják a közös hasznot. Az egyén számára azonban a legcsábítóbb stratégia a potyautasság: ne tegyél be semmit, de vedd ki a részed a többiek által befizetett és megnövelt összegből. A kísérletek első szakasza lehangoló, de várható eredményt hozott: néhány kör után a bizalom elpárolgott, a befizetések szinte nullára csökkentek. Az együttműködés összeomlott.
A fordulat: A büntetés lehetősége
Ekkor jött a kísérlet második, mindent megváltoztató szakasza. A játékosok kaptak egy új lehetőséget: a kör végén, miután kiderült, ki mennyit fizetett be, lehetőségük volt saját pénzükből megbüntetni a többieket. Minden egyes pénzegységért, amit a büntetésre áldoztak, a megbüntetett játékostól három egységet vontak le.
A döntés tisztán irracionálisnak tűnik a klasszikus közgazdaságtan szempontjából. Miért fizetnél azért, hogy egy idegennek árts, akivel soha többé nem találkozol, és akinek a megbüntetéséből neked semmilyen anyagi hasznod nem származik?
Az eredmény drámai volt. A játékosok tömegesen éltek a büntetés lehetőségével. Elkezdték keményen büntetni azokat, akik a közös átlag alatt fizettek be, különösen a potyautasokat. És a hatás nem maradt el: a büntetéstől való félelem hatására az együttműködés szintje drámaian megemelkedett és a kísérlet végéig magas szinten is maradt. Az emberek önként fenntartottak egy drága rendfenntartó rendszert, és ezzel megmentették a közös jót az összeomlástól.
Miért „altruista” a büntetés?
A jelenséget azért nevezik altruista büntetésnek, mert a büntető cselekedete önzetlen a csoport szempontjából. A büntető személyes költséget vállal (elveszti a büntetésre fordított pénzt), hogy egy normaszegőt megbüntessen. Ebből a tettből neki személyesen, közvetlenül semmilyen haszna nincs. A haszon a csoport egészénél jelentkezik: a büntetés elrettentő ereje stabilizálja a kooperatív normát, és a jövőbeni körökben mindenki (beleértve a büntetőt is) profitál a magasabb szintű együttműködésből. A büntető tehát egyéni áldozatot hoz a közjó oltárán.
Az igazságérzet evolúciója és a kétélű fegyver
De mi hajtja ezt a viselkedést? A kutatások szerint a kulcs a mélyen kódolt érzelmeinkben rejlik. Amikor igazságtalanságot, a társadalmi norma megszegését tapasztaljuk, agyunk jutalmazó központjai aktiválódnak, ha lehetőségünk nyílik a csaló megbüntetésére. A büntetés jó érzéssel tölt el; az igazságérzetünk kielégül. Valószínűleg azok a korai emberi csoportok, amelyekben jelen voltak az ilyen „önzetlen igazságosztók”, sokkal hatékonyabban tudták fenntartani a belső rendet és az együttműködést, így evolúciós előnyre tettek szert a tisztán önző egyénekből álló csoportokkal szemben.
Ez a mechanizmus a modern társadalmak működésének is alapköve. Az adófizetésen keresztül közösen finanszírozzuk a rendőrséget és az igazságszolgáltatást – ez a jelenség intézményesült formája. De a mindennapokban is folyamatosan működik: a társadalmi rosszallás, a pletyka, a nyilvános megszégyenítés vagy akár a „cancel culture” is értelmezhető az altruista büntetés megnyilvánulásaként.
Fontos azonban látni, hogy ez a mechanizmus egy kétélű fegyver. Ugyanaz az erő, amely egy igazságos és kooperatív normát tart fenn, felhasználható egy önkényes, kirekesztő vagy elnyomó norma kikényszerítésére is. A csoportnyomás, a konformitás kényszere, a „másképp gondolkodók” megbüntetése mind ebből az ösztönből táplálkozik. A mechanizmus maga semleges; az általa szolgált norma erkölcsi minősége dönti el, hogy ereje építő vagy romboló.
Összegzés: A kooperáció erős őre
Az altruista büntetés felismerése megmutatta, hogy az emberi együttműködés nem csupán a számító önérdeken vagy a passzív strukturális előnyökön alapul. Rendelkezünk egy proaktív, érzelmileg fűtött ösztönnel, amely arra késztet minket, hogy őrködjünk a közösségi normák felett, és akár személyes áldozat árán is megbüntessük azokat, akik ezeket megszegik. Ez a hajlamunk, bár néha irracionálisnak és költségesnek tűnik, valójában az egyik legfontosabb tényező, amely lehetővé teszi, hogy nagy, idegenekből álló csoportokban is képesek legyünk bízni egymásban és együttműködni. Ez a kooperáció erős, de néha vak őre, amely nélkül a társadalmaink sokkal törékenyebbek lennének.
