Miért mondunk igent, amikor nemet gondolunk

Aztán elkezdenek a többiek válaszolni, sorban, hangosan. Az első ember egyértelműen rossz választ mond. Furcsa, gondolod, talán rosszul lát. Aztán a második is ugyanazt a hibás választ adja. Majd a harmadik, a negyedik, és a többiek is. Mire rád kerül a sor, a szobában mindenki egyöntetűen állítja azt, ami a te szemednek nyilvánvalóan téves. Mit teszel? Kitartasz amellett, amit látsz, vagy igazodsz a csoporthoz?

Ez a dilemma állt Solomon Asch, a szociálpszichológia egyik úttörőjének lenyűgöző kísérletsorozatának középpontjában az 1950-es években. A kérdés, amit feltett, örök érvényű: vajon a csoportnyomás felülírhatja-e a saját, tiszta észlelésünket? A válasz pedig sokkal nyugtalanítóbb, mint gondolnánk.

Egy ártatlannak tűnő látásvizsgálat

Asch kísérlete zseniális volt az egyszerűségében. A résztvevőknek (akik egyetemi hallgatók voltak) azt mondta, hogy egy látásvizsgálaton vesznek részt. A már említett vonalakat mutogatta nekik, és körkérdésben kellett megnevezni a helyes választ.

A csavar azonban az volt, hogy a csoportban egyetlen valódi, „naiv” kísérleti alany volt. A többiek mind Asch beépített emberei, úgynevezett konföderáltak voltak, akik előre megbeszélt forgatókönyv szerint cselekedtek. A gyanútlan résztvevőt szándékosan úgy ültették le, hogy az utolsók között kerüljön rá a sor, így végig kellett hallgatnia a többiek egyöntetű (és szándékosan hibás) véleményét.

A kísérlet 18 körből, azaz 18 különböző vonalpár bemutatásából állt. Az első néhány körben mindenki a helyes választ mondta, hogy felépüljön a bizalom és a helyzet hihető legyen. Ezt követően azonban a 18-ból 12 „kritikus körben” a beépített emberek mind ugyanazt a rossz választ adták.

A belső vívódás pillanatai

Képzelhetjük az alany arcán tükröződő zavart. Az első hibás válasznál talán még csak elmosolyodik, azt gondolva, valaki viccel. A másodiknál már kezdődik a homlokráncolás. A harmadik, negyedik után a magabiztosságát felváltja a szorongás és a kétség. „Lehet, hogy velem van a baj? Talán rosszul látom a szöget? Vagy van itt valami, amit én nem értek?”

Az alanyok fészkelődni kezdtek, halkan motyogtak, idegesen nevetgéltek. A dilemma tapinthatóvá vált a szobában: bízzak a saját érzékszerveimben, és kockáztassam, hogy nevetségessé válok, vagy bízzak a csoportban, és tagadjam meg azt, amit a saját szememmel látok?

A megdöbbentő eredmények számokban

Asch eredményei a mai napig a szociálpszichológia alapkövei, mert rávilágítottak egy mély emberi hajlamra.

• A kísérleti alanyok 75%-a legalább egyszer engedett a csoportnyomásnak, és a nyilvánvalóan hibás választ adta.
• Az összes kritikus kör válaszainak átlagosan 37%-a volt konform, azaz a csoport által sugallt hibás válasz.
• Összehasonlításképp, a kontrollcsoportban, ahol az alanyok egyedül, csoportnyomás nélkül adták le a válaszaikat, a hibázási arány kevesebb mint 1% volt.

Ez a hatalmas különbség bizonyította, hogy nem a feladat nehézsége, hanem kizárólag a csoport nyomása okozta a drámai mértékű hibázást.

Miért? – A konformitás lélektana

De miért tették ezt az emberek? Asch a kísérlet utáni interjúkban két fő okot azonosított:

1. Normatív konformitás (a beilleszkedés vágya): A legtöbb alany, aki a rossz választ adta, tudta, hogy a csoport téved. Ennek ellenére azért igazodtak, mert féltek a kirekesztéstől, a megbélyegzéstől, vagy attól, hogy furcsának, „bajkeverőnek” nézik őket. Nem akartak kilógni a sorból. Ez a fájdalmasan emberi vágy a csoporthoz tartozásra erősebbnek bizonyult, mint az igazság kimondása.
2. Informatív konformitás (a helyes válasz keresése): Egy kisebb csoport őszintén elbizonytalanodott a saját ítéletében. Azt gondolták: „Ha ennyi ember mind ugyanazt látja, akkor valószínűleg én tévedek.” Ebben az esetben az egyén a csoportot tekinti egy megbízhatóbb információforrásnak, mint a saját érzékszerveit, különösen egy bizonytalan helyzetben (amit a csoport egyhangúsága teremtett meg).

De lépjünk egyet hátra. Miért ennyire erős bennünk ez a késztetés a beilleszkedésre és a csoport véleményének elfogadására? A válasz mélyen, az emberi faj evolúciós múltjában gyökerezik. Évezredeken keresztül az ember túlélése a csoporttól függött.

• A falkaszellem mint túlélési stratégia: Egy magányos ősember könnyű préda volt a ragadozóknak és esélytelen az elemekkel szemben. A csoport viszont védelmet, biztonságot és hatékonyabb erőforrás-szerzést jelentett. Akit a csoport kitaszított magából, lényegében halálra volt ítélve. Ez a brutális szelekciós nyomás belénk kódolta a csoporthoz tartozás elemi vágyát. Az agyunk úgy fejlődött, hogy a társas kirekesztést valós, fizikai fenyegetésként élje meg. Amikor a kísérleti alany szembement a csoporttal, agyának vészjelző központjai ugyanúgy aktivizálódhattak, mintha egy valós veszéllyel nézne szembe.

• A csoport bölcsessége (vagy annak vélelme): Az ősi környezetben a csoport konszenzusa gyakran életmentő információt hordozott. Ha a törzs minden tagja hirtelen futni kezdett egy irányba, a legokosabb dolog nem az volt, hogy megállsz és keresed az oroszlánt, hanem hogy te is futsz velük. Aki hezitált, nem adta tovább a génjeit. Ez az „informatív konformitás” ősi mechanizmusa: a csoport véleménye egy gyors, hatékony és általában megbízható heurisztika a világ megértésére.

Így tehát az Asch-kísérletben tapasztalt viselkedés nem csupán a pillanatnyi gyengeség jele. Egy mélyen beágyazott, ősi túlélési ösztön – egy evolúciós visszhang – csendül fel egy modern pszichológiai laboratórium steril falai között.

A remény szikrája: Egyetlen szövetséges elég

Asch nem állt meg itt, és számos variációt is lefuttatott, melyek talán még fontosabb tanulságokkal szolgáltak. A legszebb eredmény akkor született, amikor a beépített emberek közé becsempészett egy „szövetségest”, aki a valódi alanyhoz hasonlóan mindig a helyes választ adta.

Az eredmény? A konformitás drámaian, szinte a nullára csökkent! Elég volt egyetlen másik ember, aki megerősítette az alany saját észlelését, és máris volt bátorsága kitartani az igaza mellett. Ez azt mutatja, hogy a társas támogatás hihetetlenül erős ellenszere a csoportnyomásnak.

Az Asch-kísérlet öröksége: Miért fontos ez ma?

Lehet, hogy egy 1950-es évekbeli, vonalakat méregető kísérlet távolinak tűnik, de a tanulságai ma relevánsabbak, mint valaha. Gondoljunk csak bele:

• Munkahelyi értekezletek: Hányszor bólogatunk egy rossz ötletre csak azért, mert a főnök és a többség támogatja?
• Baráti társaságok: Merünk-e ellentmondani, ha a csoport egy tagját igazságtalanul kritizálja?
• Közösségi média: Hányan követnek egy trendet vagy osztanak meg egy véleményt anélkül, hogy kritikusan végiggondolnák, csak mert „mindenki ezt csinálja”?
• Történelmi példák: A kísérlet segít megérteni, hogyan jöhettek létre olyan társadalmi jelenségek, ahol az emberek tömegesen követtek nyilvánvalóan téves vagy erkölcstelen ideológiákat.

A kísérlet visszhangja: Támogatók és kritikusok

Mint minden mérföldkőnek számító tudományos vizsgálatnak, az Asch-féle konformitási kísérletnek is megvolt a maga utóélete, amelyben támogatók és kritikusok egyaránt formálták az eredményekről alkotott képünket.

Támogatók

A szociálpszichológusok elsöprő többsége a mai napig alapvető fontosságú kísérletként tekint Asch munkájára. Fő érvük az, hogy a vizsgálat elegánsan és megcáfolhatatlanul bizonyította a társas nyomás erejét egy kontrollált, laboratóriumi környezetben. Megmutatta, hogy a csoportbefolyás nem csak elvont fogalom, hanem egy mérhető és erőteljes jelenség, amely még az alapvető érzékszervi észlelést is képes felülírni. Asch eredményei utat nyitottak olyan későbbi, nagy hatású vizsgálatoknak, mint például Stanley Milgram engedelmességi kísérletei (Milgram Asch tanítványa volt), amelyek a tekintélynek való behódolást vizsgálták.

Kritikai hangok

Az évtizedek során azonban számos kritika is megfogalmazódott a kísérlettel kapcsolatban, amelyek árnyalják az eredmények értelmezését.

1. A mesterséges helyzet (alacsony ökológiai validitás): A leggyakoribb kritika az, hogy a laboratóriumi helyzet túlságosan mesterséges. A való életben ritkán kerülünk olyan helyzetbe, ahol idegenekkel kell vonalak hosszát becsülni. A tét rendkívül alacsony volt – a rossz válasznak nem volt semmilyen valós következménye. A kritikusok szerint nem biztos, hogy az emberek ugyanilyen könnyen feladnák a véleményüket egy fontos morális vagy személyes kérdésben.

2. Kulturális és történelmi kontextus: A kísérletet az 1950-es évek Amerikájában végezték, egy olyan korszakban, amelyet a hidegháborús paranoia és a társadalmi konformizmus erős nyomása jellemzett (ez volt a McCarthy-korszak). Későbbi, más kultúrákban (különösen individualista nyugati társadalmakban) végzett megismételt kísérletek gyakran alacsonyabb konformitási rátát mutattak. Ezzel szemben a kollektivista kultúrákban (pl. Ázsiában) a konformitás mértéke jellemzően magasabbnak bizonyult. Ez arra utal, hogy a csoportnyomásnak való engedés mértéke erősen kultúrafüggő.

3. Az ellenállás hangsúlyozása: Néhány kritikus szerint Asch és követői túlságosan a konformitásra fókuszáltak, és figyelmen kívül hagyták a másik oldalt. Ne felejtsük el, hogy a válaszok közel kétharmada (63%) a nyomás ellenére is helyes volt! Ezt úgy is lehet értelmezni, mint az emberi függetlenség és integritás figyelemre méltó bizonyítékát. Maga Asch is meglepődött azon, hogy milyen sokan képesek voltak ellenállni.

Ezek a kritikák nem vonják kétségbe a kísérlet alapvető jelentőségét, de arra emlékeztetnek, hogy az emberi viselkedés rendkívül összetett, és mindig figyelembe kell vennünk a helyzeti, kulturális és egyéni tényezőket is.

Konklúzió

Solomon Asch kísérlete nem azt bizonyítja, hogy az emberek gyenge akaratúak. Sokkal inkább azt, hogy mélyen társas lények vagyunk, akiknek a valóságérzékelését erősen befolyásolja a környezetük. Ugyanakkor emlékeztet a bátorság fontosságára is – arra a bátorságra, ami ahhoz kell, hogy kimondjuk: „Lehet, hogy egyedül vagyok, de a B vonal a helyes.”

És ne feledjük a 25%-ot sem – azokat az embereket, akik soha, egyetlen egyszer sem engedtek a nyomásnak. Ők a bizonyítékai annak, hogy az autonómia és az integritás lehetséges, még a legnyomasztóbb helyzetekben is.