A jóléti paradoxon: A jó idők gyenge embereket teremtenek?

„Nagyapám tevén lovagolt, apám is tevén lovagolt. Én Mercedest vezetek, a fiam Land Rovert, az unokám is Land Rovert fog vezetni, de a dédunokámnak újra tevén kell majd lovagolnia…”

„Miért?”

„A nehéz idők erős embereket teremtenek. Az erős emberek könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket teremtenek. A gyenge emberek nehéz időket teremtenek.  A nehéz idők erős embereket teremtenek... Sokan nem fogják érteni, de nekünk olyan embereket kell nevelnünk, akik képesek küzdeni és teremteni – nem csupán fogyasztani.”

Ez az idézet, amelyet leggyakrabban Dubaj modernkori atyjának, Sheikh Rashid bin Saeed Al Maktoumnak tulajdonítanak (bár a pontos forrás és a szó szerinti idézés nehezen igazolható, a gondolatmenet tökéletesen illeszkedik az ő élettapasztalatához és víziójához), tűpontosan ragadja meg az emberi történelem egyik legnyugtalanítóbb paradoxonát. A mondás egy olyan vezetőtől származik, aki személyesen élte át, ahogy egy gyöngyhalász sivatagi kikötőből a világ egyik leggazdagabb metropolisza lesz. De vajon ez csak egy drámai figyelmeztetés, vagy egy olyan kőbe vésett törvényszerűség, amely civilizációk felemelkedését és bukását irányítja? Ebben a cikkben körbejárjuk ezt a gondolatot a történelem, a szociológia és a filozófia lencséjén keresztül.

A ciklus anatómiája: Harcosok és paraziták

Mielőtt mélyebbre ásnánk, érdemes lebontani a modell logikáját. A gondolatmenet egy négyfázisú, önmagát gerjesztő körforgást vázol fel:

1. Nehéz idők → Erős emberek: A nélkülözés, a folyamatos küzdelem a túlélésért és a külső fenyegetések olyan generációkat szülnek, amelyek szívósak, leleményesek, fegyelmezettek és rendkívül motiváltak. Nincs más választásuk: a sikerük az életüket jelenti. Ők azok a „harcosok”, akik a semmiből képesek értéket és stabilitást teremteni.
2. Erős emberek → Könnyű idők: Ez az edzett generáció kemény munkával, áldozatokkal és bölcs döntésekkel felépít egy virágzó társadalmat. Létrehozzák a békét, a biztonságot és a gazdasági jólétet, amelyben a következő generációk már felnőhetnek.
3. Könnyű idők → Gyenge emberek: Az a generáció, amely már a kész jólétbe születik bele, hajlamos azt természetesnek venni. Mivel soha nem kellett megküzdeniük érte, nem értik annak valódi értékét. A kényelem elpuhítja őket, az állandó biztonságérzet pedig csökkenti a kockázatvállalási hajlandóságot és a problémamegoldó képességet. Az elődeik által felhalmozott javakat inkább felélik, mintsem gyarapítanák. Ők azok, akik a jólétet adottnak tekintik, és inkább felélik, mintsem újrateremtsék.”.
4. Gyenge emberek → Nehéz idők: Amikor új, komoly kihívások merülnek fel (gazdasági válság, háború, természeti katasztrófa), ez a felkészületlen, elkényelmesedett generáció képtelen hatékonyan reagálni. Rossz döntéseket hoznak, hiányzik belőlük a kitartás és az áldozatkészség, ami végül a felépített rendszer hanyatlásához és összeomlásához vezet. A kör bezárul, és újra eljönnek a nehéz idők.

A történelem visszhangjai: Hol láttuk már ezt a mintát?

Ez a modell nem csupán elméleti okoskodás. A történelem tele van olyan példákkal, amelyek kísértetiesen rímelnek erre a ciklusra.

• A Római Birodalom bukása: A klasszikus eset. A korai Római Köztársaságot szívós, földműves-katona polgárok („erős emberek”) hozták létre. Hódításaikkal elképzelhetetlen gazdagságot és békét teremtettek (Pax Romana – „könnyű idők”). Évszázadokkal később a római elit már dekadenciában és luxusban élt, a városi tömegeket pedig ingyen gabonával és látványos játékokkal (panem et circenses) tartották kordában. A társadalom elvesztette belső erejét, és a „gyenge emberek” által vezetett birodalom képtelen volt ellenállni a belső válságoknak és a külső barbár támadásoknak. Természetesen a hanyatlás okai ennél összetettebbek voltak – gazdasági, katonai és adminisztratív tényezők egyaránt közrejátszottak –, de a mintázat mégis felismerhető.
• Ibn Khaldún és a sivatag törvénye: Talán senki nem fogalmazta meg tudományosabban ezt a ciklust, mint a 14. századi arab polihisztor, Ibn Khaldún. Bevezette az „asabiyyah” fogalmát, ami a csoportkohéziót, a belső szolidaritást és a közös céltudatot jelenti. Szerinte a nomád, sivatagi törzseknek (akik „nehéz időkben” élnek) rendkívül erős az asabiyyah-juk. Ez teszi őket képessé arra, hogy meghódítsanak egy elpuhult, városi civilizációt. Miután azonban ők is átveszik a kényelmes életmódot, az asabiyyah-juk néhány generáció alatt elenyészik, és egy új, erős csoport leigázza őket.

Gondolkodók a körforgás bűvöletében

Az idézet bölcsessége mögött egy hosszú történetfilozófiai hagyomány húzódik, amely a történelem ismétlődését és a civilizációk életciklusait vizsgálja.. Számos nagy gondolkodó jutott arra a következtetésre, hogy a történelem nem egyenes vonalban halad előre.

• Oswald Spengler a 20. század elején A Nyugat alkonya című művében a kultúrákat élő organizmusokhoz hasonlította, amelyek megszületnek, felnőnek, megöregszenek és meghalnak. Szerinte a nyugati civilizáció a végső, hanyatló fázisába lépett, amelyet a materializmus és a spirituális kiüresedés jellemez.
• Arnold J. Toynbee brit történész a civilizációk sorsát a „kihívás és válasz” elméletével magyarázta. A felemelkedés kulcsa a sikeres válaszadás a kihívásokra, a bukás pedig akkor következik be, amikor egy civilizáció vezető elitje elveszíti kreatív erejét, és már nem tud megbirkózni az új problémákkal.
• Peter Turchin, a modern „kliodinamika” atyja matematikai modellekkel vizsgálja a történelmet. Elmélete szerint a hosszú békeidőszakok („könnyű idők”) elit-túltermeléshez és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetnek, ami végül belső konfliktusokhoz és politikai instabilitáshoz („nehéz idők”) vezet.

A számok tükrében: tényleg körbeér a történelem?

A társadalomtudományok az utóbbi évtizedekben számos kísérletet tettek arra, hogy a civilizációk ciklikus változásait adatokkal is megragadják. Peter Turchin és munkatársai például „kliodinamikai” modellekben több száz éves adatokat elemeztek a népesség, az elit-túltermelés és a belső konfliktusok kapcsolatáról. Eredményeik szerint a béke és jólét időszakaiban az elit létszáma gyorsabban nő, mint a gazdasági lehetőségek — ez növekvő társadalmi feszültségekhez és végül válságokhoz vezet. Más mutatók azonban árnyalják a képet: Steven Pinker kutatásai alapján a hosszú távú trendek – például az erőszak, a háborús halálozások, a gyermekkori halandóság vagy az extrém szegénység aránya – drasztikusan csökkentek az elmúlt két évszázadban. A két irányzat közötti feszültség jól mutatja, hogy a történelem nem csupán egyetlen mintát követ: miközben egyes társadalmak valóban meginognak a bőség korszakában, az emberiség összességében mégis tanul és fejlődik. Ez talán arra utal, hogy a „kör” nem zárul be tökéletesen – helyenként spirállá válik.

Megtörhető a kör? Az ellenvélemények

Természetesen a ciklikus történelemszemléletnek komoly kritikusai is vannak, különösen azok, akik szerint az emberiség képes kollektíven tanulni és fejlődni. Sokan érvelnek amellett, hogy a történelem nem egy determinisztikus körforgás.

• A felvilágosodás és a lineáris haladás: A 18. századi gondolkodók, mint Condorcet, hittek abban, hogy az emberi ész és a tudomány segítségével az emberiség folyamatosan egy jobb és fejlettebb állapot felé halad. E nézet szerint a történelem egy felfelé ívelő pálya, nem pedig egy ördögi kör.
• A modern történettudomány szkepticizmusa: A legtöbb mai történész óvakodik a nagy, mindent megmagyarázó elméletektől. Azzal érvelnek, hogy ezek túlságosan leegyszerűsítik a komplex valóságot, figyelmen kívül hagyják a véletlen szerepét, és alábecsülik az emberi szabadságot a sorsunk alakításában.
• Steven Pinker és a tényeken alapuló optimizmus: A harvardi pszichológus adatokkal támasztja alá, hogy – a pesszimista jóslatok ellenére – a világ számos mutató szerint (erőszak, szegénység, betegségek) egyre jobb hellyé válik. Ez a nézőpont arra utal, hogy képesek vagyunk tanulni a múlt hibáiból és tudatosan elkerülni a hanyatlást.

Konklúzió: A kérdés nyitva marad

Visszatérve Sheikh Rashid idézetéhez, látnunk kell, hogy ereje nem a tudományos pontosságában, hanem a metaforikus mélységében rejlik. Lehet, hogy a civilizációk sorsa nem egy vaslogikával működő, megállíthatatlan ciklus. De a figyelmeztetés, hogy a kényelem elpuhíthat, a jólét pedig elfeledtetheti velünk azokat az erényeket (kitartás, alázat, áldozatkészség), amelyek egyáltalán lehetővé tették a jólétet, ma is érvényes.

Talán a legnagyobb kérdés, amit feltehetünk magunknak a 21. század viszonylagos békéjében és bőségében, éppen ez: a történelem legkényelmesebb korszakának gyermekei vagyunk, a „könnyű idők” szülöttei. Képesek leszünk-e megtörni a mintát? Fel tudjuk-e használni a jólétet arra, hogy ne gyengébbé, hanem bölcsebbé és felkészültebbé váljunk?

Vagy a történelem kereke valóban megállíthatatlanul forog – és unokáinknak újra meg kell tanulniuk, hogyan kell tevét lovagolni? Vagy talán most először az emberiség képes lesz megtörni a kört, és a jólétet nem gyengeségre, hanem tartós bölcsességre váltani?